A kereskedelmi televíziók mára már úgy váltak mindennapi életünk részévé, mintha mindig is jelen lettek volna. Amikor megjelentek az első ilyen csatornák, még a 90-es években, szinte örültünk annak, hogy a filmeket többször megszakítva reklámok ordítottak felénk, mert azt érezhettük, hogy ezzel is közelebb kerültünk az egykor irigykedve, és sokak által álmodozva vágyott nyugathoz.
Na igen, nekünk még gyerekként a trombitaszó jelezte ha a véres hurka reklám, avagy a traubi szóda kiskatonái érkeztek. Mára azt egyszerűen elintézik, egy felirat, egy rövid szignál, és máris „Üvölt a reklám – most megkaphatod. Szinte ajándék, ez a dolog.”Engem ugyan személy szerint a legtöbb reklám idegesít – azért van néhány nagyon ötletes – de tudomásul veszem, hogy a tv-k bevételei ebből származnak, és a saját hasznuk mellett ebből finanszírozzák a műsorokat, filmeket, a híradókat…stb.
Ennek kapcsán azonban felmerült bennem a kérdés: mennyi biztosítást kell kötnie a magyaroknak, vagy hány hektoliter sört kell meginnunk, esetleg hány órán keresztül kell beszélnünk telefonon, hogy a hirdetőknek megérje azért fizetni a reklámok sugárzását, hogy minden este, éjszaka, délután, reggel, naplementekor, permanensen egy görög idiótát toljanak a képünkbe. Egy olyan fazont, aki annyira sötét, hogy a nyári foci Európa Bajnokságra akár egy étterem is leszerződtethetné a teraszra, hogy jobban láthassák a vendégek a projektort.
Pár éve meg voltam arról győződve, hogy Győzikénél nincs lejjebb. Hát tévedtem. Be kell látnom, neki csak elfogyott az ügye, Alekosz azonban elhozta országunk számára a „szellemi államcsődöt”. Nem hiszem, hogy ez kell a magyarnak, akkor már inkább a véres hurka nóta…
M. KeleMan
