Adott egy hajó, és adott egy jéghegy. Ha a kettő találkozik, akkor kész a katasztrófa, de az is lehet, hogy elsiklanak egymás mellett, ami még nem jelenti azt, hogy a hajó eléri célját, és kiköthet, mert újabb jéghegyek jelenhetnek meg, már ha a hajó nem a nyugodtabb déli vizek felé veszi az irányt. Ez a kapitányon múlik.
A XXI. századi magyar Titanic jelenleg nagyon rossz irányba úszik, és a jelek szerint a személyzet között egyetlen jóérzésű ember sincs, aki figyelmeztetné az utasokat, hogy a kapitány elveszítette minden józan ítélőképességét, és a saját, vízi rodeóval kapcsolatos ambícióit valósítja meg, melynek mindent és mindenkit alárendel.
Az utasokat ráadásul a szép álmok megvalósulásának ígéretével csalták fel a fedélzetre, mondván, a kapitánynál jobban senki sem tudja a hajót vezetni. Sajnos ezt mára már el is hiszi magáról, minden körülményt, és figyelmeztető jelet figyelmen kívül hagyva. Félelemre úgy gondolja nincs oka, hiszen amíg az utasokra csak néhány gumicsónak jut egy esetleges katasztrófa esetére, addig neki ott áll a helikoptere a menekülésre, ha az előző kapitány hibájából - ahogy ezt másfél év után is szokta mondogatni - mégis neki mennének a jéghegynek. A tragédia szinte borítékolható, de ez most egy olyan játék, ahol azért lesz néhány olyan szereplő is, aki bármi is történne, nem veszíthet. Ők azok, akik a helikopterrel menekülhetnek a süllyedő hajóról. A folytatás azonban számukra sem lesz happy end.
Ez sajnos nem egy kaland, vagy katasztrófafilm forgatókönyve, ez a magyar valóságshow. Még kamerák sem kellenek ahhoz, hogy mindenki átélje, elég, ha abban az országban él, amit januártól Magyar Köztársaság helyett úgy hívnak majd hivatalosan, hogy Magyarország.
A név, Magyarország, sok szereplő számára egyszerű névváltoztatás, amin nem is nagyon kell eltöprengeni, hiszen csupán a köztársaság került ki belőle, és különben is, eddig is így hívták, még ha nem is hivatalosan. Csakhogy a Köztársaság, a köz társasága volt. A Magyarország elnevezés már nem utal arra, hogy a köz országa, sőt lehet akár alkotmányos monarchia is, és ha királyok már nem is térnek vissza uralkodni, ám egy prezidenciális rendszernek egyre nagyobb a realitása. Ahol egy a zászló, egy az ország, és egyetlenegy a kapitány.
A kapitány saját bevallása szerint egy olyan hajót vezet, amelyen csak másfél éve épül a demokrácia, amióta ő irányítja a hajót. A most még csendesen szemlélődő utas viszont egyet lát, az építési terület jól körbe lett kerítve. Arra azonban nagyon vigyáznak, hogy az építési törmeléket nagyon gyorsan eltakarítsák, hogy ne zavarja a demokrácia továbbépítését.
A hajó siklik, a hangszórók tovább ontják a propagandát a független jólétről, a pálmafákról, és a Kánaánról, mely felé elindult a gőzös, miközben a kapitány a kormányossal nagy egyetértésben már csak ide-oda rángatja a kormányt, hogy elkerülje az egyre nagyobb, és egyre sűrűbben a hajó útjába kerülő jéghegyeket. Mert, ahogy a mondás is tartja: „Navigare necesse est, …..vivere non est necesse” (Hajózni muszáj…..élni nem)
M. KeleMan
